Babits Mihály: Jónás imája (mp3)
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Weöres Sándor: A kő és az ember (mp3)
Rejtőzködnöm nem lehet.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
hogy elrejtsem képemet.
Szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Ó, szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: megindulok,
eltiporlak, tágulj tőlem,
megindulok, eltiporlak,
tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Ó, szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek.
Én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla.
József Attila: Kész a leltár (mp3)
Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.
József Attila: Reménytelenül (mp3)
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Mihail Bulgakov
A Mester és Margarita
MÁSODIK FEJEZET
Ponczius Pilátus
A tavaszi Niszán[8] hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus[9], vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes[10] palotájának két szárnya közt húzódott.
A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnal óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül. Az udvar mélyéről, a hátsó épületekből, ahol a prokurátort Jerusalaimba kísérő katonaság, a 12-es Villám-légió[11] első cohorsa[12] volt bekvártélyozva, gyenge füstfelhő terjengett a kert felső részén át az oszlopcsarnokig, és a kesernyés füstbe - mely arról tanúskodott, hogy a hat centuria[13] szakácsai már hozzáláttak az ebédfőzéshez - ugyanaz a zsíros rózsaillat keveredett.
"Istenek, istenek, miért büntettek engem?... Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség... a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás... nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés... a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem..."
A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszéket: a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt - még a beszéd is nehezére esett:
- A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?[14]
- Igenis, prokurátor - válaszolta a titkár.
- És hogy döntött?
- Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion[15] halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.
A prokurátor arca megrándult.
- Vezessék elém a vádlottat - szólt halkan.
És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont[16] viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.
Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:
- Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?
Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, csak az ajka mozgott. Azért ült úgy, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.
A megkötözött kezű fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:
- Hidd el, jó ember...
De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:
- Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok... és ez igaz. - Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják ide Patkányölő centuriót...
Úgy rémlett, az oszlopcsarnok elsötétült, midőn Marcus, az első század centuriója, aki a Patkányölő gúnynevet viselte, megjelent a prokurátor előtt. Egy fejjel volt magasabb a légió legmagasabb katonájánál, és olyan széles volt a válla, hogy eltakarta a még alacsonyan járó napot.
A prokurátor latin nyelven szólt hozzá:
- Ez a vádlott engem "jó ember"-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.
A mozdulatlan prokurátor kivételével mindenki tekintete Patkányölő Marcust kísérte, amint intett a fogolynak, jelezvén, hogy kövesse.
Patkányölőt általában mindenütt mindenki szemmel tartotta, ahol csak megjelent, az óriás termete miatt, és aki először látta, annak is feltűnt, hogy a centurio arca el van éktelenítve: orrát szétlapította egy germán buzogány.
Marcus nehéz csizmája súlyosan dobogott a mozaikpadlón, a fogoly nesztelen léptekkel követte; néma csend terült az oszlopcsarnokra, hallatszott, amint a kertben gerlék turbékolnak, és a szökőkút vize dallamos, bonyolult melódiáját csobogja.
A prokurátor szeretett volna felállni, halántékát a vízsugár alá tartani, és úgy maradni sokáig, mozdulatlanul. De tudta, hogy ez sem használna.
A megkötözött embert kivezették az oszlopcsarnokból a kertbe. A Patkányölő az egyik bronzszobor tövében rostokoló legionárius kezéből kivette a korbácsot, kissé meglendítette, és a fogoly vállára csapott. Mozdulata hanyag és könnyed volt, de a fogoly azon nyomban összeesett, mintha levágták volna a lábát; lélegzete elakadt, arcából kiszaladt a vér, szeme elborult.
Marcus bal kezével könnyedén felkapta a földön fekvő embert, mint az üres zsákot, talpra állította, és dünnyögve, hibás arameus kiejtéssel odavetette:
- Római prokurátort nevezni hégemónnak.[17] Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?
A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:
- Értlek. Ne üss meg.
Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.
Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:
- A nevet.
- Az enyémet? - kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.
- A magamét tudom - mondta a prokurátor halkan. - Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.
- Jesua - sietett válaszolni a rab.
- Gúnyneved van?
- Ha-Nocri.[18]
- Hol születtél?
- Gamalában. - És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északra van egy Gamala nevű város.
- Vérség szerint hová tartozol?
- Magam sem tudom pontosan - válaszolta a rab megélénkülve. - Szüleimre nem emlékszem. Azt mondták, atyám szíriai volt...
- Állandó lakhelyed?
- Állandó lakhelyem nincs - felelte a rab röstelkedve. - Városról városra járok.
- Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy - állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte:
- Vannak hozzátartozóid?
- Nincs senkim. Egyedül vagyok a világon.
- Tudsz írni-olvasni?
- Tudok.
- Beszélsz-e más nyelven az arameuson kívül?
- Beszélek görögül.
A prokurátor duzzadt szemhéja kissé fölemelkedett, szenvedéstől hályogos fél szeme a rabra tekintett. A másik zárva maradt. Azután görögül szólalt meg a helytartó:
- Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?
A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt:
- Soha életemben, jó emb... - itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát - soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.
A titkár, aki alacsony asztalka fölé görnyedve jegyezte a fogoly vallomását, meglepetten tekintett fel e szavakra, de nyomban ismét pergamenje fölé hajolt.
- Ünnepre sokféle fajta ember csődül ebbe a városba. Van köztük mágus, asztrológus, jövendőmondó, gyilkos... hazudozó is akad - mormolta egykedvűen a prokurátor. - Te például a hazudozókhoz tartozol. Itt világosan meg van írva: a templom lerombolására uszította a népet. Így vallottak a tanúk.
- Azok a jó emberek... - kezdte a rab, és sietve hozzátette: - ...hégemón... - majd így folytatta: - ...nem tanultak semmit, és mindent összezavartak, amit mondtam. Attól tartok, ez a zűrzavar még hosszú ideig el fog tartani. És mindennek az az oka, hogy ez az ember nem jegyzi fel híven a szavaimat.
Csend lett. Most már két szenvedő szem tekintett a rabra súlyos szemhéja alól.
- Utoljára mondom, ne játszd az őrültet, te lator - szólt Pilátus lágyan, monoton hangon. - Nem sok az, amit rólad följegyeztek, de ahhoz éppen elég, hogy felkössenek.
- Nem, nem, hégemón - tiltakozott a rab, és minden idegszála megfeszült abbeli igyekezetében, hogy meggyőzze a helytartót. - Állandóan a nyomomban van azzal a kecskebőr pergamennel, és szüntelenül ír, jegyez. De én egyszer belenéztem a följegyzéseibe, és megrémültem. Egy árva szót sem mondtam mindabból, ami ott fel van írva. Kérve kértem: "Légy szíves, égesd el a pergamenedet!" De kitépte a kezemből, és elszaladt vele.
- Kiről beszélsz? - kérdezte Pilátus kelletlenül, és megérintette halántékát kezével.
- Lévi Mátéról[19] - magyarázta a rab készségesen. - Vámszedő volt, a Béthfagéba vezető úton találkoztam vele először a fügéskert sarkánál, és szóba elegyedtünk. Eleinte rossz szemmel nézett, sértegetett, azazhogy azt hitte, megsért, ha kutyának nevez. Jómagam személy szerint - folytatta mosolyogva - semmi rosszat sem látok ebben az állatban, amiért megsértődnék, ha így szólítanak...
A titkár abbahagyta az írást, és meglepetten pillantott - nem a rabra, hanem a helytartóra.
- ...de mire végighallgatott, lassan megenyhült - folytatta Jesua. - A végén eldobta a pénzt, és azt mondta, velem jön...
Pilátus elmosolyodott a fél arcával, hogy előtűntek megsárgult fogai, majd egész törzsével a titkárhoz fordult:
- Ó, Jerusalaim városa, mi minden nem történik benned! Halljátok ezt? A vámszedő eldobta a pénzét az országúton!
A titkár nem tudván, mit válaszoljon, a legokosabbnak látta, hogy pontosan utánozza ura mosolyát.
- Igen, azt mondta, hogy megutálta a pénzt - magyarázta Jesua, hogy megindokolja Lévi Máté különös viselkedését, majd hozzáfűzte: - Azóta társamul szegődött.
A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom[20] lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni: "Akasszátok fel!" Igen, elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t. És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.
Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.
- Lévi Máté? - ismételte fátyolos hangon, és behunyta a szemét.
- Igen, Lévi Máté - szólt a vékony, magas férfihang, amely bántotta a helytartó fülét.
- De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.
A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:
- Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.
- És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?
"Istenek! - gondolta magában eközben a helytartó. - Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz... az agyam cserbenhagy..." És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg: "Mérget, ide azt a mérget..."
És újra meghallotta azt a hangot:
- Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez a ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.
A titkár a rabra meresztette szemét, s nem jegyezte fel szavait.
Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.
A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült a karosszékébe.
A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.
- Most már mindennek vége, és én örülök ennek - folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. - Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar... - a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a napba - a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. - A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. - Csak az a baj - folytatta a megkötözött fogoly, akit senki se hallgattatott el -, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hégemón! - És a beszélő mosolyogni merészelt.
A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.
Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:
- Oldozzátok fel a kezét.
Amíg csak Nap van az égen, és sivatagban homok perzsel
Amíg a tenger hullámai partjainkat mossák
Amíg van szél, csillagok, szivárvány
Amíg a hegy pusztába nem omlik
Ó, igen, folyton megpróbáljuk
Lépd át a végső határt
Igen, megpróbáljuk
Amíg csak időnk lejár
Amíg faj, szín vagy vallás szerint élünk
Amíg vak őrültség és mohóság irányít
Amíg hagyomány, babona, színlelt vallás vezérli életünk
Mindörökké, újra és újra
Megpróbáljuk
Elérjük a végső határt
Igen, megpróbáljuk
Az idők végéig
Az idők végéig
Szomorúságon át, egészen a ragyogásig
Ne vedd rossz néven a célozgatást
Bármi lehetsz, ami csak lenni akarsz
De válj is azzá, ami lenni tudnál
Légy szabad a saját ritmusodban
Hagyd el az önzést
Válj szabaddá
Ha van Isten, vagy igazság az égben
Ha van értelme élnünk vagy meghalnunk
Ha van válasz a kérdésekre, melyeket fel kell tennünk
Mutasd magad, rombold le félelmünk, vesd le álarcod
Igen, megpróbáljuk
Hé, lépd át a végső határt
Mi tovább mosolygunk
És akármit is hozzon a jövő
Mi nem adjuk fel
Az idők végéig
Az idők végéig
Az idők végéig
(Queen: Innuendo)
"Gregorián stílusú, csodaszép énekegyüttes után szelíd oboaszólót hallunk egyre erősödő, mennydörgésszerű dobütések között." (forrás)
"A legszebb után kétségkívül a legmegrendítőbb tétel érkezik Struggle for Life címmel. József Attila Tiszta szívvel című versét és a Szegénylegény vagyok én... kezdetű népdal variációit alapul vevő dal döbbenetes erővel mesél a XX. századi egyetemes emberi és magyar sorsról. (+ szerepel benne egy Karinthy-idézet a "Struggle for Life" c. vers záró két sorával - a szerk. :) A befejezés – The Man And The Rock – egyfajta révületet közvetít a Weöres Sándor költeményét ihletetten előadó Latinovits Zoltán hangjával, hogy aztán az utolsó tétel végén keretként visszatérjen a „Viaduct” témája." (forrás)
"Számomra a lemez egyik csúcspontját a Stalker című szerzemény jelenti, mely újabb tökéletes kifejezése a zenekari tagok sokrétű művészetértelmezésének. Stalkerről természetesen azonnal felejthetetlen filmjére asszociálhatunk. Az idegenvezető, aki a tiltott zónában kalauzolja a titkos vágyaikkal érkezőket és közben a lélekhez vezető rejtett utakat mutatja meg, saját boldogságát nem találja. A szerzemény 12 perce is egyfajta reménytelen utazás, melynek csúcspontján Latinovits Zoltán tolmácsolásában hallhatjuk az egyik leggyönyörűbb József Attila költemény, a Reménytelenül egy részletét. A magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjának felejthetetlen hangját még egyszer hallhatjuk az albumon. A Jónás imája című darabban, mely Babits Mihály azonos című költeményének megzenésített verziója, ismét átengedhetjük magunkat a nagy orgánum utánozhatatlan előadásának." (forrás)
Kicsiknek és nagyoknak...
Nemrég találtam a port.hu-n: Nyereményjáték és programajánló egyben : )
"MS3 (Mester Sándor) Közép-Kelet Európa legtöbbet koncertező gitárművésze. 3 évvel ezelőtt elhatározta, hogy eljuttatja a klasszikus zenét olyan helyszínekre, ahova egyébként nem jutna el. Kis falvak kocsmáiban, iskoláiban, óvodáiban, templomaiban ad koncerteket, és beszélget az emberekkel. Hisz abban, hogy egy kőműves éppen olyan értő közönség, mint az elegáns koncerttermek elit közönsége."
Erről aztán más is eszembe jutott (szintén egy programmal párosítva):
"Olyanokhoz szeretnénk eljuttatni a zenét, akiknek nincs lehetőségük vagy kedvük, hogy eljöjjenek ilyen koncertekre. Hiszen a zene mindenhol szól, folyton, így az emberek azt hiszik, sok zenét hallanak. De ez nem igazi zenehallgatás – az ország 95%-a iszonyúan szomjazik a zenére. De elriaszt sokakat az, hogy belépő van, vagy hogy ki kell öltözni. Így találtuk meg a templomokat, ahol a liturgiához kapcsolódva játszunk. [...] Egy falusi orgonán egy orgonaművész nem hajlandó játszani. Hihetetlen, milyen templomokban játszottunk. Solymáron például egy oktávos, volt eszpresszó orgonán. Majdnem elsírtam magam, mikor megláttam. Választhattam, hogy Gusztáv-hangszín vagy Frakk, a macskák réme-hangszín. Így próbáltunk komolyzenét játszani. De életünk egyik legszebb koncertje volt." (forrás)
"Julival, a feleségemmel, szoktunk templomi koncerteket adni. Orgona és hegedű. Ha kivesszük a mai irányzatokból a pénzt, valami egészen érdekes születik. Ott van ez az egész tébolyult zenei világ, ahol mindenhol csak sztárok vannak, a komoly zenében is egyre inkább. Az a legjobb, ha minél kisebb helyre megyünk, annál nagyobb a hatás.
Elmegyünk egy kis faluba, és akkor mondják: - Ugyan, ki ez? Nem látjuk sem a Való Világban, sem a nem tudom én miben, nem ő a Megasztár győztese. Jött két zenész Budapestről, és apait-anyait belead, látni, mivel nem készültek fel a támadásra, itt valami jó lesz. Mint egy koncert, hogy várom a nagy élményt, hanem egyszerűen váratlanul, védtelenül éri őket, valami nagyon nagy dolog. Kiskőrösön Juli játszott egy Brahms szonátát, és egy paraszt néni utána odament hozzá és mondta: - Aranyoskám! Maga játszott hegedűn? Juli válaszolt: - Igen. Erre a néni meghajolt előtte és kezet csókolt neki. Most ugyanezt elképzelem népművelő módszerrel, csöngetek: - Jó napot kívánok. Brahms összes műveit szeretném eladásra ajánlani, a nem tudom milyen most kezdődő TV-sorozatban kedvezményesen. Csak harminc százalék. Az lesz a válasz: - Nem, most nincs szükségem Brahms-ra.
Neki arra van szüksége, amit ott Juli játszott. Megpróbáljuk ezt a vonalat valahogy megerősíteni. Ha a pénzt kiszedjük ebből a dologból, akkor történhet szerintem valami csodálatos." (forrás)
NYITÁNY
[Hallgasd meg!]
King Crimson: The Power to Believe
She carries me through days of apathy;
She watches over me.
She saved my life, in a manner of speaking,
when she gave me back
the power to believe.